FANDOM

1,927,287 Pages

Himnusz (Original)

Isten! áldd-meg a' Magyart
Jó kedvvel, bõséggel;
Nyújts feléje védõ kart;
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors a' kit régen tép,
Hozz rá víg esztendõt,
Megbünhödte már e' nép
A' múltat s jövendõt!

Õseinket felhozád
Kárpát szent bérczére,
Általad nyert szép hazát
Bendeguznak vére;
'S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád' hõs magzatjai
Felvirágozának.

Érttünk Kunság' mezejin
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szõlõvesszejin
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk' gyakran plántálád
Vad Török' sánczára,
'S nyögte Mátyás' bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bûneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgõ fellegedben;
Most rabló Mongol' nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd Töröktõl rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozmán' vad' népének
Vert hadunk' csonthalmain
Gyõzedelmi ének!
Hányszor támadt tenn fiad,
Szép Hazám' kebledre;
'S lettél magzatod miatt
Magzatod' hamvvedre!

Bújt az Üldözött, s' felé
Kard nyúl barlangjában;
Szerte nézett, s' nem lelé
Honját a' hazában;
Bérczre hág és völgybe száll,
Bú 's kétség mellette,
Vérözön lábainál,
'S lángtenger felette.

Vár állott, most kõhalom;
Kedv 's öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek;
'S ah, szabadság nem virúl
A' holtnak vérébõl,
Kínzó rabság' könnye húll
Árvánk' hõ szemébõl.

Szánd-meg Isten! a' Magyart
Kit vészek hányának,
Nyujts feléje védõ kart
Tengerén kínjának;
Bal sors a' kit régen tép,
Hozz rá víg esztendõt,
Megbünhödte már e' nép
A' múltat 's jövendõt!

Anthem (English poetic translation)

O, my God, the Magyar bless
With Thy plenty and good cheer!
With Thine aid his just cause press,
Where his foes to fight appear.
Fate, who for so long did’st frown,
Bring him happy times and ways;
Atoning sorrow hath weighed down
Sins of past and future days.

By Thy help our fathers gained
Kárpát’s proud and sacred height;
Here by Thee a home obtained
Heirs of Bendegúz, the knight.
Where’er Danube’s waters flow
And the streams of Tisza swell
Árpád’s children, Thou dost know,
Flourished and did prosper well.

For us let the golden grain
Grow upon the fields of Kún,
And let nectar’s silver rain
Ripen grapes of Tokay soon.
Thou our flags hast planted o’er
Forts where once wild Turks held sway;
Proud Vienna suffered sore
From King Mátyás’ dark array.

But, alas! for our misdeed,
Anger rose within Thy breast,
And Thy lightnings Thou did’st speed
From Thy thundering sky with zest.
Now the Mongol arrow flew
Over our devoted heads;
Or the Turkish yoke we knew,
Which a free-born nation dreads.

O, how often has the voice
Sounded of wild Osman’s hordes,
When in songs they did rejoice
O’er our heroes’ captured swords!
Yea, how often rose Thy sons,
My fair land, upon Thy sod,
And Thou gavest to these sons,
Tombs within the breast they trod!

Though in caves pursued he lie,
Even then he fears attacks.
Coming forth the land to spy,
Even a home he finds he lacks.
Mountain, vale – go where he would,
Grief and sorrow all the same –
Underneath a sea of blood,
While above a sea of flame.

‘Neath the fort, a ruin now,
Joy and pleasure erst were found,
Only groans and sighs, I trow,
In its limits now abound.
But no freedom’s flowers return
From the spilt blood of the dead,
And the tears of slavery burn,
Which the eyes of orphans shed.

Pity, God, the Magyar, then,
Long by waves of danger tossed;
Help him by Thy strong hand when
He on grief’s sea may be lost.
Fate, who for so long did’st frown,
Bring him happy times and ways;
Atoning sorrow hath weighed down
All the sins of all his days.

CreditsEdit

  • Original lyrics: Ferenc Kölczey (1823)
  • English translation: William N. Loew (1881)